Mielőtt végképp megbomlik az elme,
verseket jajgat magából:
önmaga betege, de másokat kezelne
a Költő, ki csak írni bátor.
Ír hát, költ vényt életre-halálra,
és mit legjobban nem értett,
a szerelmet is megmagyarázza,
és rímekbe fejti, mi az Élet.
Hogy látomásai dühét csillapítsa,
már nem elég a papír, kevés a tinta:
ön-testét nyitná meg, hogy kiszabadítsa
a tudást, mit nem kért tőle senki:
csak szép, tiszta, egyenes beszédet,
a hétköznapok mellé tűzhető kis képet,
szív-pirosat, őz-barnát és tenger-kéket...
mik élve tudják a Költőt eltemetni.
... s az Asszony, kit árnyának láttat
a nimbusz, csöndjének a zaj,
lágy íve a tinta szalagjának,
örök szótlan-kérőn csak adni akar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése