Arra tifelétek
megrogyott, tejes fellegek
szipognak, bőgnek,
s támasztják a Kárpátok
szemöldökének
hasukat: mit üzensz ma haza hát?
Van-é olyan, ki szódban
lelne magán kívül
méltót, Magyar Ararát?
A világnak része a veréb,
de színt csak különbség adhat.
Mint izom, igaz, vénül, de a szív
az örököse minden pirkadatnak:
hazámat belakom szerelemmel,
s leülök szemben az ajtóval,
mert a megosztott lélekzet
jobb, mint a birtokolt sóhaj.
Arra tifelétek is így szeretnek?
A fát, a felhőt és a Napot
megölelgetik énekszóval,
s táncba roppantják a bánatot?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése