Szegény ember ne szeressen

Esik.

Éber cseppek szitálnak álmok közé békés muzsikát. Diófa levele megrontja az ágyás méhét - susogja kinn a víz.
Benn a falak közt csak mély, meleg sóvárgás kuporog velem. Vajon ha lennék vízcsepp, megtalálnál az óceánok ölelésében? Apró vízmosás rejtekén, csacsogó testvéreid közt Rád lelnék-e én?
Már nem szabad keressem nyomaid esőben, napsugárban, hajló szél szavában. Nem szabad, nem szabad…Látod? Nem szabad a szegénynek szeretni. Éke lehetne lelke tisztasága, szíve igaz vágya és a hit - de ez mind semmi. A szavak csak illatok, olykor megfürdik bennük a Kedves, aztán megszámolja pénzét.
Nem szabad a szegénynek szeretni, mégis szeret. Kinyújtott tenyeremen ott billeg a Remény. Kacag rajtam a hitetlen. Én tartom életben, ő játszik velem félelmetes játékot, mert tudja, bábja lettem, szolgája a lehetetlennek.
Ha szántanék, csillagokat vetnék két szemem sugarával. Szívem ereszteném a barázdának, lelkemmel törném a kiforduló rögöket. Mint jó gazda, könnyem adnám az első palántának, s a pálinkás poharat a padlóhoz csapnám. Virágba borulna a Föld.
De a szegénynek nem szabad szeretni. Nincs szánalmasabb, mint az álmodozó nyomorult. ˝Mit akar ez?˝ - és sután, buta szemekkel mit mutat fel akkor? ˝Héj, Te! Aztán mit adnál mégis a Kedvesednek?˝
Kacagnak rajta. Mert valóban kacagtató, ha a szegény ember szeret: adna, de nincs miből. Kiforgatja zsebeit, pedig olyan természetesnek látszik előtte, hogy ami van, ami látszik, az nem csak az övé. Amije az embernek van, csak akkor ér valamit, ha megoszthatja azzal, aki hozzá tartozik.
˝Hát mit adnál te a Kedvesednek, rongyos?˝ - és a kacagásban alig hallik a szegény ember csöndes válasza:
Egyszer Neki adtam minden leírt betűimből az ˝a˝ betűt. Aztán a ˝z˝-t, a ˝k˝-t, s mikor már rég nem értek semmit sem számára az ajándékaim, én mégis lopva, titokban Neki adtam lassan minden betűmet. Nem tudta senki, hogy minden sorom egy-egy barázda, hogy minden betűm egy-egy virág. Nem látta senki meg, hogy a felkiáltó jelek kopjafák, a pontok is csak elvetett magok, mögöttük jön majd az új szirom. Nem látta senki vetésemben a hűséget, a reményt és a szerelmet, csak néha annyit mondtak kertemre: szépen írok. Akkor boldog voltam, mert Őt dicsérték. Hát ilyen egyszerű a szegény ember ajándéka. Az én ajándékom. Mit sem ér, Semmi-ország, Szegény-föld.
Kacag, kacag mindenki, mert tudják, ilyen vetésből nem lehet megélni. Üres zsebbel, szép szavakkal nem csak szegény az ember, de bolond is. Igazuk van, megtanultam.
Szegény ember ne szeressen, vagy ha szeret, hát szeressen némán, szótlanul, hangtalan.
De vessen egyre, vessen csillagokat, ültessen reményt, hűséget és szerelmet, gyönyörködjön fájó virágai pompájában, s majd nézze végig hervadásukat… aztán vessen újra.
Szegény ember ne szeressen: imádjon.
Büszke imádattal magából vessen, önmagát ültesse el, szívével oltsa álmai vesszeit, lelkével takargassa vágyódó ágyásait.
Nem tehet mást. Ha feltekint, Istent látja, ha körbenéz, Hazáját akarja látni, s ha önmagába néz, igaz szavakat akar találni. Másnak, az Egyetlennek ajándékozott betűkben viruló igaz kertet, mely szerelemmel ápolt, féltéssel öntözött.
Ajándék most ez a kis kert is. Virágaim.