Szelencék

Csak megszületnem volt nehéz,
azóta haldoklásom jutalomjáték:
ha dicsbe bújok, taps, ha botlok, nevetés
cseng bokámnál. Életem törten is egész,
és sohasem irigyeltem a másét.

Én a szelet szellőnek becézem,
mert édesen hányta rám ifjúságom,
s most, hogy új csecsemőkorba értem,
az emlékeim ízét remegni érzem,
mint emlők kelletését mohó számon.

A felhő felhő, s ég az ég,
s ha a színek olykor be is csapnak,
mint pattanó szappanbuborék
kenem mosolyok közé a magamét,
mert kell, hogy lélektől lélekig lakjak.

Lám, ájult eszmék vezettek
eszméletig: köszönöm nekik magányom!
Ma már rám köszönnek elveszettek,
s a napok pókhálós fénnyel erezettek:
de a fény, a fény a sajátom.

Most, ahogy olvasol( én, az álnok!),
új világként szívedbe kéredzkedek,
s a rémek, a porló szarkofágok,
a dinasztiákat átlengő átkok
súlytalanná lesznek ott, ahol én szeretek.

Ámulva tárulok meg magamnak,
s míg mások mélységeimet szeretnék,
neked megmaradok parányi-nagynak,
egyetlennek, ha bárhol kitagadnak,
legyünk egymást őriző szelencék.