Opus2. (Még csak hullám volt)

Még csak hullám volt, de már nem eresztett.
Hiába féltem: vágytam a partra,
hogy dühe a vicsorgó szirtekhez csapja
az én dühöm is. Felhő lett, kéken metszett
tükörképe földszín arcom haragjának.Vonzott látomása, víziója, mindensége,
S mintha tüdőm összes levegője égne,
Kígyók, farkasok marnának, harapnának.
És csönd lett. Zúgó, szitáló csönd. Zihált
az éj ölében a távol, arcomnál szövet
illatába lopott május fakasztott öreg,
aszott bőröm alá tavaszt, ifjú királyt.