A mai ember sajátságosan gondolkodik: vagy hiszi Istent, vagy tagadja. S ha hiszi, még e hite sem tiszta, egységes a Földön: hitét magyarázni igyekszik. Vajon szükséges a hitet magyarázni, bizonyítani? A hit legbiztosabb önigazolása nem-e a hit szerinti életben igazul?
Az ˝ősember˝, vallom, egész másként gondolkodott, ő még tudatában volt Isten létével, nem volt számára kérdés sem a Teremtő léte, sem az ő maga Istentől való eredete. Ám ami a generációkon át lassan benne elszakadást, azaz bizonytalanságot hozott létre, az az Istennel való kapcsolata volt. Az ember megsértette Istent, ezért magára maradt egy olyan világban, ahol az élete egy csapásra túléléssé módosult. A magára maradást is illik óvatosan kezelni, hiszen vélhetőleg az első teremtett emberpár leszármazottai között folyamatosan és szakadás nélkül élt tovább generációkon keresztül egy mag, amely bár vállalta embertársai kirekesztettségét és osztozott azok sorsában, ám soha nem tartozott mégsem érzelmileg és szerelmes hitében ahhoz a közösséghez, mely a Teremtőjétől függetlenítve magát nyakas és elszánt módon saját világ építésében látta egyetlen útját, lehetőségét a túlélésre és boldogulásra e bolygón. Egyben azonban mégis maradéktalanul és örökre összeforrt minden ember jövőjével mindenkori jelene: Istenhez tartozása szerelmes hite által olyan vállalássá lett egy istentelen világban, mégis Uruk szemei előtt, mely az Embert, mint egészt tartotta életben az Isten kegyelme által. Nem nagy szavak ezek, nem képzelgés: hit és az élő hagyomány valósága.
A tudóstársadalom, mely az ember eredetével és múltjával foglalkozik, tulajdonképpen már régen nem az ember származását kutatja: a teremtést fürkészi s gyárt saját eszéhez méltó elméleteket. A saját eszéhez, hiszen ha leegyszerűsítjük a dolgokat, oda lyukadunk ki, hogy atomnyi szerkezetek társultak egy cél érdekében: saját magukat magyarázni Isten nélkül. Mintha a mosogatóban azon vitatkozna a fakanál és a kés, melyikük is főzte az ebédet… s hovatovább közbeszól a konyha, a gázláng és a csutak is… no de, majd megegyeznek, elosztják a szerepeket és lám, lesznek főszereplők a fiókban és a kredencben mindannyian, csak az a kéz… hát az ne lenne. Mert az a kéz felborít minden kialkudott elsőséget, minden szépen összeszőtt tézist.
Könnyű belátni, hogy az ember személyisége semmit nem változott teremtése óta. Kétlem, hogy bármiféle különbség lenne a közvetlenül a Teremtőtől elszakadt és a mai kor emberének személyiségi jegyei között. Hajlamosak vagyunk ˝civilizációs betegségekről˝ beszélni, holott annál nagyobb traumát akár egyéni, akár közösségi szinten megélni, ami az elszakadáskori közvetlen generációk mindennapjaiba szükségszerűen beleivódott, nehéz elképzelni. Az egyén és a közösség viselkedésbeli válasza pedig annyira komplex lehetett, ahány egyedet számlált a gyarapodó társaság. Nincs az a mai egyéni idegpálya, mely másabb, erősebb vagy sűrűbb ingereket lenne képes feldolgozni, mint az akkor élő személy az új, teljesen idegen világgal való találkozásainak mindennapjaiban. Vagyis oda juthatunk, hogy a pszichológiai tudományok is jobb esetben úgy kívánnak lelket érinteni, hogy a Teremtőt kifelejtik a csodákból.
Mi szükség van arra, hogy a tudomány, csak hogy tudománynak nevezze magát, kirekessze a teremtést, mint egyedüli lehetséges emberi megjelenést a bolygónkon? S a legártalmasabb mégsem a tudományos világ önmagához való viszonyulása, hanem az utókor teljes félrevezetése. Meggyőződésből? Nem. Érdekből. Ezzel a tervszerű és alattomos rombolással, mely tudati világát építi le a jövő generációknak, kart karba öltve jár hű társként némely nagy világvallás, melyek vezetői oly kemény hierarchiában építették ki a világuralomra való törekvéseiket. Istenhit, mely nem szerelemre épül, élő remény az emberért? Nem. Érdek.
Az elszakadás korától létezik viszont egy embercsoport, amely Isten szívében szánalmat nyert tudatos ragaszkodása által: egy mag, mely évezredeken át vállalta hordozni magában az egy igaz Isten szerelmét és visszavágyó hitével kedves lett a Jóisten szemei előtt. Könnyű elképzelni, a kitaszítottság és elhagyatottság kezdeti állapotából hogyan vált ketté az ember közössége kétféle viselkedéstípus okán: a többség, amely kihasználni igyekezett a gyengébbet, védtelenebbet s a kisebb létszámú, ám Isten megtartó erejébe kapaszkodó mag, mely erőszakosság és gyűlölködés helyett valami felfoghatatlan rajongással vetette őszinte bizalmát a Jóisten ígéretébe s berendezkedett egy hosszú, kőkemény vállalás teljesítésére - nem csupán önmaga, de az egész emberiség számára hordozva reményt.
Felbukkanhat a kérdés, hogyan maradhat életben egy ilyen mag egy ordas természetű társaságban? Hogyan, mi módon nem morzsolódik fel évezredek során az őt körülvevő zsarnok természetű többség erőszakoskodásában, sőt fejlődik, növekszik és az idő emlékkoptató nyomása alatt sem veszíti el nemes tulajdonságait?
A válasz talán a mag minőségében keresendő. A lelki gazdagság, a hagyományőrzés és az Istenszerelemmel telített erkölcsiség nem feltétlenül kell párosuljon nyeszlett testiséggel. Súlyos hiba, ha az intelligenciát mindjárt pipogya köntösbe csomagolja a gondolat. Vélhetően az elszakadás pillanatától az emberi közösség elindul két irányba Istentől: a többség Istentől távolodva eszmék és vezetők után, a mag pedig szívében a Jóistent soha el nem hagyva a visszatalálás útján.
Folyamatosan és hangsúlyozottan vissza-visszatérő alap a vállalás: erre épül minden érték a mag világában. Írásbeliség, művészetek - mind-mind eszköz a tovább örökítésben és az Ige szentségének hagyományozásában. Jó nevű tudósok makogó, hörgő-ugató ősember-képe enyhén szólva is butaság, a kedves tudós urak hovatartozását bizonyítják csupán. Egy elvárásoknak megfelelő őstörténeti strukturális mozaikba vagy bele képesek magyarázni a napvilágra kerülő bizonyítékokat, vagy belekalapálják, vagy ha már a leletek túlságosan ésszerűen gáncsolják a ˝tudományosan elfogadott˝ irányt, hát egyszerűen figyelmen kívül hagyják, elrejtik.
Igen nagyfokú szellemi és lelki szegénységre utal, ha őseinket magunk mögé vagy alá rendeljük: hiszen tőlük ered minden ismeretünk, tudásunk - ám nem a többség által hangsúlyozott értelemben. A tudás és az ismeret bizony csak és kizárólag Isten főségének elismerésével nyújthat az ember számára boldog megismeréseket. Ez a tudás és ismeret pedig - tetszik vagy sem - a magban öröklődött tovább. Ez a mag viszont, mivel szerelemre épülő hit őrizője, nem lehet zárt rendszer, nem lehet kirekesztő közösség. Ám a többség évezredes kártékony küzdelme a mag ellen bizonyos és látszólagos eredményekhez vezetett: úgy tűnhet, mintha az emberi tematika legyőzhetné a szerelem Istentől nyert hatalmát e bolygón.
Azonban a mag, ha az emberi populációt, mint egységes egészet vizsgáljuk, az emberiség lelkiismerete. Hordozója egy szikrának, mely élethez vezet. Egy tudás oltalmazott, szeretve szeretett birtokosa, kinek kincsei megosztásában kell meglelnie küldetésének pillanatnyi boldogságát s ezen belül egyéni létének kiteljesedését. El lehet pusztítani Istent? Nem. Népét keresztre lehet feszíteni, de ez is a mag vállalásának együttjárója.
Ám ami a kereszt súlyából reánk esik, azt vagy vállalom, vagy nem. Nincs harmadik lehetőség. S hogy a vállalásból nem egyformán jut mindenkire boldogító fájdalmas öröm, az tehetség és akarat dolga is egyben. A tehetség reánk talál természetünk szerint, ám az akaratot önmagunkból kell áldoznunk: tanulni. Tiszta forrásokat keresni, százszor járt ösvényeken visszafordulni, ha kell, s ha muszáj, kiigazítani a téves lépéseket - ez óriási feladat, hiszen az utánunk jövők lépéseiért is felelősséggel vagyunk megáldva.
Ki-ki tehát tehetsége szerinti alázattal és szerelmes hittel telt akarattal tehet az igazságért. Így lehet tudományt építeni biztos alapra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése