Én mindig azonnal a csúcsot akarom,
a teljességet,
de a csúcsok fölött a csúcs újabb csúcsai
feszülnek az égnek, hogy szárnyaim már páncélként szorulnak lelkemre,
folyton csak a hegy lábainál eszmélek reggelre…
de mégis… hiába minden hajnal kiábrándulása,
nincs szívemnek nyugta, sem hitemnek gyógyulása:
megtörik bennem az egész világegyetem,
széthullnak törvények, elmúlnak múlhatatlanok,
de Te nem.
Te csúcs maradsz, meghághatatlan, vágyó-kék
óceánba szúr léted, mégsem vágyom másokét.
Egy nap idő s tér meggörbül, meghajlik, mint a tanok,
s mi majd egymás mellé fekszünk, mint új halhatatlanok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése