Nézni mindig Téged

Mikor esttel takarózom, nem a Holdat féltem,
Enyém minden árnya, enyém az egészen.

Enyém sápadtsága, enyém koszorúja,
A Kárpátok közt hömpölygő igaz, lassú búja.

Küszöbödnél megáll, s ha hiszed, koldus népe,
Nem néztél még soha gyöngyház-fény szemébe:

Mert kincsekkel jár telten, mégis, mint egy tolvaj,
Űzi lábad nyomát hittel, szerelmes szóval.

De jámbor, mert a tűrés tanította annak:
Nézni mindig Téged, s a világ iránt vaknak.