Mikor a magyar szó imához térdel

Suttogó méz aranya lobban,
majd hömpölyög, árad patakokban,
mikor a magyar szó imához térdel.

Apróval kezd, szinte mosakszik
szelíden, hogy kérése tolakszik,
de felfakad s már zubogva ér fel:

˝Nekem csak erőt adj, Istenünk,
s munkámból megterem mindenünk:
így áld meg otthon a kenyeret!…˝

Aztán súlyos sóhajt vet le keble:
˝Urunk! Vigyázz a gyermekekre,
értünk, helyettünk jusson szeretet!

Az asszony lelkét, ha én nem bírom,
gyógyítsd olykor, ne sokat sírjon:
gyönge szívén fészkel a család…˝

Magyar, ha magyar szót áldozni hoz,
így ejti Istene lábaihoz,
de a végén kihúzza magát,

szemében villám, fehér az ökle:
˝Istenünk! Mit nékünk adtál örökre:
éltesd, óvd és áld meg a Hazát!˝