Valaki sírt az éjjel

Még álmomat ki sem csomagoltam,
szemem-szám sarkába gyűlt meg aromája,
s elárvult, selymes, őszinte foltokban
fürdet meg a budai panoráma.

Csupasz bőrömre csalom leheletét,
mígnem vacogok már alélt kéjjel,
s ágyam mögöttem felgyűrve, szerteszét
mosolyog - de valaki sírt az éjjel.

Alattam elbaktat az utca, a jámbor -
ráncos utcasarkokról még felkacsint
rám, lelkembe nyúl - ki tudja, hányszor
érint így, de kő-szeme kérget tapint.
Egyé lettem e vén zarándokkal már,
s ő eltűr magán, mint ág a verebet,
mert ha foltos kabátot szab rá a nyár,
rajtam sincs egyéb köpeny, csak a szeretet.

A hétre még esőt és hűvöst mondanak,
aztán… milyen régen nincsenek már évszakok!
A szívek rögtön télbe bomlanak,
s futótűz emészt meg minden szép napot.
Valaki sírt az éjjel, valaki nevetett:
hogyan nyissunk minden szemre ablakot?
Talán nem az éjben van a hiba, emberek,
mi szemeinkre száradt álmokat rakott.