Szeretni Téged taníts meg engem!

Mintha csillagokból jönne a jajkiáltás, pedig a lelkemben szakad fel az üvöltés. Aztán panaszos, halk síró szellő lep minden mozdulatot, minden gondolatot. Sátrat ver fölém valami idegen magány, amit nem akartam, nem akarok. Valami mást szeretnék érezni, mondani… de gátak feszülnek szavaimnak, pedig milyen jó lenne őszintének lenni!…
Hiányzol.
Azt hittem, soha nem lesz vége az égboltnak, felettünk Isten végtelen gyógyítása a hit és a bizalom sátra. Tudom, így igaz pedig, így kellene lennie, duruzsoló csermely partján ölelkezni egyszerű, boldog szavainkban, halk mezők bársonyába súgni örök varázsigéket, melyektől csak egymás szívei tárulnak felénk.
Most csak azt tudom elmesélni, milyen az éj sötétje. Hideget lehel itthon minden szeglet, s káprázatos színekben röppen elém olykor egy-egy emlékfoszlányba rejtett mosolyod… és egy pillanatra elmosolyodom én is. Milyen szép vagy! Aztán újra látom a jelent és már jövőt nem. Viszik magukkal valami sejtelmes makacs hazugságok… mert hazugság minden, ami nem szerelem bennem Irántad, hazugság minden ki nem mondott vallomásom jeges csöndje.
Miért nem merem kimondani ma, amit érzek? Miért játszom esztelenül az érzéketlent? Miért hiszem, hogy ezt akarod, hogy jobb Neked nélkülem?
Talán mert mindig így volt, mindig szakadtan, sebzetten dobott partra az az óceán, amelybe olyan bátor, nyílt lélekkel merültem örömért, odaadón. S fölálltam újra és újra, de minden egyes talpraállás kilopott valami rettenthetetlen bizalom-szilánkot a mozdulataimból. Aztán egy nap azt hittem, jobb már nem felállni többé, maradni fekve, rongyosan, majd a partra csörgő hullámok elrendezik rongyaimat: az volt a lelkem.
S lám, megtalált s átölelt a jó szél, boldog szigetekre vitt s varázsolt szívemnek új ruhát: szebbet, jobbat, igazabbat minden eddiginél… s most féltérden az óceán partján tudni vélem, mi az erő: nem lefeküdni, nem megadni magam. Szembefordulni széllel, Nappal és hullámokkal és egyenes derékkal, tágra nyílt szemeimben tisztára sírt lelkemmel keresni lagúnát a zátonyok között, hol visszaölel az óceán.
Egy éj a parton, egy évszázad hiábavalóság - mert perceket, pillanatokat löktünk oda ingyen a magunkéból… nem akarom, hogy másé legyen a lelkem fele!
Szeretni Téged taníts meg engem türelemmel vagy korbáccsal, mert verejték, könny és vér mind-mind áldott csöppje az igazságnak, ha szeretni megtanít Téged!