Szeptember

Megölel, megcsókol még egyszer az alkony,
mielőtt indul, hogy más szívében lakjon,
míg engem rábíz az éj sötét szemére,
hogy legyek szerelme, maradjak testvére.

Idebenn rám borul mély, nászos éjszaka,
s odakinn bong az ősz vér-gyászos, szép szava,
mintha sárga köpenyt temetésre venne,
s barna hallgatás a koszorúja benne.

De mégis az idő bús, rögös hantjáról
remény éled fel a Nap végső hangjától,
s mint szűz kendő hívó vászna messzi szélben,
int: várok itt Reád, jöjj vissza majd értem!