Lángocska

Bimbózott Ózdon, elhamvadt Budán,
télen, nyolcvan szép nyár után,
ahogyan élt: fészek nélkül s bután.

Koldus-szemében csak látszat
volt a megalkuvás, az alázat:
a bánat lagzijában bűn a násznagy.

Így volt ő is, míg volt - kinek színfolt,
kinek nyűg, teher és kín volt,
de Isten verset írt, s benne ő rím volt.

Minek csöppent léte porladó méhbe,
ha annyit sem üzen most vissza: megérte...?
szívta volna fel inkább a Nap éhe,

vagy nyelte volna rögtön setét szája
a feledésnek - úgy ki nevét kitalálta,
rótta volna egymást metsző zsenge fába.

De ne bántsuk. Nézd, míly szépen alszik:
álmokban fürdik, vágyakban mosakszik,
majd ébredve eszmél. Hadd éljen addig.

Mert él, mint tűznek atyja parázs,
más lélekbe maró bűvös akarás:
minden emlék egy-egy feltámadás.