Szomorú szépsége a magyar léleknek, hogy keserű szavakban oldja bánatát: soha nem Istene a bántó, inkább nemzete természetét festi koromból, vérből. Ha mindenki a földön magyar lenne, ez nem is lenne baj, hisz' értené a szív dörömbölő vádjait - ám így csak furcsa szemeket mereszt az idegen, mintha mondaná: miféle nemzet ez?...hát ilyen.
Az Árpád-hídnál két fiatalt szidalmaz üvöltve egy koros férfi. Bomlik belőle a szó, meggondolatlanul, fröcsögve talál kapaszkodókat sémákban, megszikkadt foszlányokban szavai tengerén - "...jogaim vannak...magyar állampolgár vagyok...alkotmányos jogaimmal élve..."bár úszni látszik szemében az értelem is - a fiatalok furcsa "itt-nem-lennék" viselkedése vonz oda. Félrevonom az egyiket, mozgásában ideg ráng és tehetetlenség.
Munkában van, biztonsági őr, hazasiklana egy kis kosztért, barátjával a lépcsőn az előttük összeeső, vérző fejű bácsihoz rohannak, padra segítik, mentőt hívnak - ugrott a simlis egy órai vakáció, de csak jobb a nyugodt álom - és itt kezdődik a tízperces kálvária.
A férfi magához tér, szatyrai mellette hiánytalanul, tisztán. Üvölt, mint a fába szorult féreg. Nincs köszönöm, nincs "bocs fiúk, hogy összevéreztelek...", nincs pardon. Hagyják őt békén, mi az, hogy neki kötelessége megvárni a mentőt...?
Közben gyúrja szavaiban a fiúkat és a nemzetet egy szép nagy cipóba, sárral, szarral és gyepűvel keverve. Lesznek ők gárdisták, duhaj lélek-csőszök, irgalmatlan magyar gyilkosok.
Lélek!
Hová fordulsz, ha bocsánatot kérni nem tiszted?
Hová nézel, ha látni, hallani nem posztod, de kell, mert valót markolnak napjaid?
A mentő megjön, ellátják a férfit, megjön a villamos is, utazunk, mi és a feszültség. Meghívom őket egy sörre, nyugi, jól csináltátok, a lelketek szava a való, nem a fületek kínos csengése.
A srác kibomlik, mint a tulipán..."látod? Az ember jót akar, és tessék...ilyen a magyar..."
Szíven üt a szó.
Nem, barátom, nem ilyen a magyar. Te tetted a dolgod, a lelked parancsát követted - ilyen a magyar.
Most sírsz, bömbölsz és vágyódásod van szebb pillanatokra? Nem kapod meg, mert a segítség és önfeláldozó szeretet soha nem fordul vissza a homlokodra csókot lehelni.
Tetted a dolgod és helyesen tetted.
Tégy így máskor is.
De Hazád nevét a szádra hiába ne vedd, mert elúszik, megfeketül akkor minden tiszta tett és gondolat.
Már eltelik a nap, s míg írom e sorokat, lassan-lassan szívemre pilled egy gondolat.
Ki az, ki bánat terhe alatt, élet által megviselve, nyomorult pillanataira tekintve akár, vagy csak elkeseredésből is a tulajdon édesanyját gyalázná?
Bizony, több nekünk a Hazánk, mint egy édesanya.
Ha jót teszel, magadért tedd.
Mert szebb a szín, tisztább a fény és boldogabb a mosoly a lelkeden. De a Haza nevét úgy fond körül imádattal, hogy ahhoz, tudd, nem férhet gyalázat, nem érhet szenny.
Imádd, ember, a Hazát, ahogy az megtart Téged...
Az Árpád-hídnál két fiatalt szidalmaz üvöltve egy koros férfi. Bomlik belőle a szó, meggondolatlanul, fröcsögve talál kapaszkodókat sémákban, megszikkadt foszlányokban szavai tengerén - "...jogaim vannak...magyar állampolgár vagyok...alkotmányos jogaimmal élve..."bár úszni látszik szemében az értelem is - a fiatalok furcsa "itt-nem-lennék" viselkedése vonz oda. Félrevonom az egyiket, mozgásában ideg ráng és tehetetlenség.
Munkában van, biztonsági őr, hazasiklana egy kis kosztért, barátjával a lépcsőn az előttük összeeső, vérző fejű bácsihoz rohannak, padra segítik, mentőt hívnak - ugrott a simlis egy órai vakáció, de csak jobb a nyugodt álom - és itt kezdődik a tízperces kálvária.
A férfi magához tér, szatyrai mellette hiánytalanul, tisztán. Üvölt, mint a fába szorult féreg. Nincs köszönöm, nincs "bocs fiúk, hogy összevéreztelek...", nincs pardon. Hagyják őt békén, mi az, hogy neki kötelessége megvárni a mentőt...?
Közben gyúrja szavaiban a fiúkat és a nemzetet egy szép nagy cipóba, sárral, szarral és gyepűvel keverve. Lesznek ők gárdisták, duhaj lélek-csőszök, irgalmatlan magyar gyilkosok.
Lélek!
Hová fordulsz, ha bocsánatot kérni nem tiszted?
Hová nézel, ha látni, hallani nem posztod, de kell, mert valót markolnak napjaid?
A mentő megjön, ellátják a férfit, megjön a villamos is, utazunk, mi és a feszültség. Meghívom őket egy sörre, nyugi, jól csináltátok, a lelketek szava a való, nem a fületek kínos csengése.
A srác kibomlik, mint a tulipán..."látod? Az ember jót akar, és tessék...ilyen a magyar..."
Szíven üt a szó.
Nem, barátom, nem ilyen a magyar. Te tetted a dolgod, a lelked parancsát követted - ilyen a magyar.
Most sírsz, bömbölsz és vágyódásod van szebb pillanatokra? Nem kapod meg, mert a segítség és önfeláldozó szeretet soha nem fordul vissza a homlokodra csókot lehelni.
Tetted a dolgod és helyesen tetted.
Tégy így máskor is.
De Hazád nevét a szádra hiába ne vedd, mert elúszik, megfeketül akkor minden tiszta tett és gondolat.
Már eltelik a nap, s míg írom e sorokat, lassan-lassan szívemre pilled egy gondolat.
Ki az, ki bánat terhe alatt, élet által megviselve, nyomorult pillanataira tekintve akár, vagy csak elkeseredésből is a tulajdon édesanyját gyalázná?
Bizony, több nekünk a Hazánk, mint egy édesanya.
Ha jót teszel, magadért tedd.
Mert szebb a szín, tisztább a fény és boldogabb a mosoly a lelkeden. De a Haza nevét úgy fond körül imádattal, hogy ahhoz, tudd, nem férhet gyalázat, nem érhet szenny.
Imádd, ember, a Hazát, ahogy az megtart Téged...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése