A költők nem halnak meg soha

A költők nem halnak meg soha,
s ha néhanap mégis szótlanok,
csupán vállaikra ültek megfáradt,
eltévedt angyalok.
Velük dalol és ültet be kertet,
mert a költők mind magányos lelkek.

A költők nem halnak meg soha,
mert nem e világban élnek,
idegenek, mint a csillagok,
messzi tüzek, vándor fények,
bolyongó, anyagtalan csoda,
hogy vannak, s nem halnak meg soha.

A költők nem halnak meg soha,
pedig mindennap megölik őket,
de gyermekek szívében
születnek újra egy szebb jövőnek,
és vének reszketeg ajkán, mint ima
hull áldás a magyar költők álmaira.

A magyar költők nem halnak meg soha,
mert a nyelvben, melyen zenélnek,
vérük és húsuk van oldva,
és lelket ők adnak e húsnak és vérnek.
Az utolsó ember, ki a Földön marad,
költő lesz, és lelkében játszó magyar szavak.