Ha találkozol álmaimmal

Még álmodom Veled. Puha csönd, édes asszony-illat vagy. A szemeid néznek, s tudom, ilyenkor látod bennem az igaz embert. Mosolyod zöld csillagokban lüktet, és a magányom szétterül a földön, mint a szerelem. Álmos fák barnasága hajol lelkemig, s csak álmodom, álmodom őriző tekinteted.Valami súlyos-súlyos űr szakadt belém, valami véghetetlen üresség, hiány. Az idő nem gyógyít. Az idő csak épít, de az űr helyére nem rak új álmokat, az otthagyott kert régi illatára nem szór idegen szirmokat. A kert pedig mozdulatlan szépül egyre, s vissza-visszacsal egy-egy simogatásra, érintésre. Színes, boldog virágok játszanak velem, múlt-rózsák, tegnap-gerberák, volt-liliomok nyílnak álmaimon.
Egy nagy-nagy zsákba kéne rakni minden álmomat, az égre futni és kiszórni a világ fölött kincseim. Némely, mint a pillangók, könnyű szárnyakon lelnének menedéket felhők dunyháiban. Néhány, mint az édesétől búcsúzó falevél, pörögne alá újraszületni befogadó avar melegébe. Lenne esőbe öltöző, napfényben vetkőző, holdsugárban lüktető és harmattal csillanó.
Csak ezt az űrt nem téphetem ki magamból, s csak vélem együtt zuhanhat le a csillagok közül. De ott lesz majd leple árnyékomban is, és a világ nem tudja majd meg soha, hogy én egyszer az égre szaladtam, kiszórtam álmaimat és én is aláhulltam végül. Az emberek csak esőt látnak és hóesést, éjt és nappalt, tavaszt és őszt.
Ki gondol majd arra, mikor végigszalad arcán egy esőcsepp, hogy az én egyik álmommal találkozott?