Európa-tér

I.


Nem csattant égi kórus, nem zúgtak fel harsonák,
mikor Isten megjelent s leült mellém a Deák-téren.
Diadalt s kínt prüszkölt negyvenkét évem, mert létem
csupán rózsaszín bőrbe bugyolált lélek-szarkofág,

úgy éreztem éppen. Isten lecsüccsent mellém a
padra, szótlan, éreztem, vizsgálja körül a szíveket,
s én flegmán tettem, mintha minden nap ily néma,
furcsa párként lennénk ketten egy élő istentisztelet.

Ám Ő elmosolyodott – hisz’ látta lelkemet, ha még ki sem
mondtam, már értette szavam. Piám után nyúltam,
mert szörnyű zavaró, hogy titkom, miket senki sem
sejthet, mint sörhab fityeghet napvilágra: lator múltam.

Daccal emeltem rá tekintetem, aztán már én is nevettem:
˝hát ilyen vagy. Még senki nem láthatott Téged,
s most én itt iszom a jobbodon, és a szemedbe nézek˝
˝Tévedsz. Mindenki a saját szívét látja meg bennem.

Milyennek látsz most?˝ Nem tudtam, mit feleljek szóval
annak, aki meglett-férfi gondolataimat is tetten éri.
˝Jó veled. Könnyű téged hallgatni, szép téged nézni.
Ez nem lehet az én szívem, mert a lélek, mint a sóhaj,

mint a szó: ami elhagyja az embert a szívből. Fiatalnak
látlak, arcod egyszerű, de a szemeid tiszták. Nyugalom
hálói lengenek szavaid tengerén habnak.˝ Hallgat
Isten. A Mekiből kifordul az utókor a túloldalon.

˝ Látod, látod, most sem vagy őszinte – magadhoz.˝
Ránéztem. Egy aszott vénség tapadt szinte a padhoz
szennyével és szagával. Egy nyomorult csöves. Pánikba
esve martam össze szemhéjaim, hogy arra a másikra

eszmélve nyíljon meg újra éltető napvilágom.
˝Így jobb?˝ Lassan tisztult a lidérc. A térre pörgő fény kerek,
ragyogó barna arcra bomlott. A cigányon –
mert az volt – öltöny, fehér ing és vigyor. Egy nagy gyerek.

˝Ő én már igazán nem lehetek. Én magyar vagyok.˝
Kínosan éreztem magam. ˝Itt, most lehetsz magyar: ki bánja?
de nézz csak szét, te büszke: jöhetnek holnapok,
és e földön kívül a magyar lesz a nemzetek cigánya.˝

˝Hát félelmeim látom arcodban, nem szívemet?˝
Már más arc nézett felőle újra, torz, dühös
szavait, mert a magyart törte, alig értettem: ˝nevet
így nem ír, és anyád szívével nem beszél, te büdös!˝

Égnek állt a hajam, reszkettem, de ez a rettenet
nem gyáva ízű volt, hanem hogy mind ez velem,
Hazám szívében megeshet – s körben a szemeket
jajomtól elzárja közöny, félsz, vagy bármi szerelem,

s én, ki mellé maga az Úristen ült le, egyedül maradtam.
Szellő támadt s nyugalom lepett meg végre újra,
pedig láttam tovább magam magamban száz alakban,
s tudtam, mind én vagyok, s az ecset Isten ujja.

Így retteg hát az is, kire én egyszer rámutattam,
mert benne megláttam saját gyűlöletem, mitől féltem.
Alkonyodott. Milyen szép Budapest! Könnyű kábulatban
felálltam s magára hagytam Istent a Deák-téren.


II.


Ki lidérceit másokban véli feltalálni, sajnálatra méltó,
így azok vagyunk mindannyian – a Margit-híd
felé sodort a lelkemben hullámzó új hit, szép szó,
szembe futott velem a Duna, sötét arccal, mint akit

saját tükre csillogása vonz s taszít. Körül már régen
bársony párnáján zubogott a Város. Örök gyémántjai
emberhez méltó messzeségben ringtak a mély-magas égen,
s néhánynak tüze lecsöppent leány-szemekbe játszani.

Nincs sötét és nincs világos. Kicsiny ország ez a város,
hiányzik belőle minden, s mégis mindenki itt van:
ősz-nyálas bokraikban a parkok árnya cementtel határos,
és a hegyben évszázados imák súgnak-bújnak barlangjaikban,

míg magasan fölöttük rulettkerék pördül. A hidak
mintha összehúznák a folyó felett a partokat, olykor
pedig löknek a tekinteten: Buda s Pest, a jó atyafiak.
Szakadt, gyámoltalan gyámokkal áldott az utókor.

Míg körülöttem habzott az est, bennem gyúltak furcsa lángok.
Ha megmenthetném a világot, megtenném, mint sokan
mások. Egy gyermekéletért rajongva áldoznék sajátot,
s ki nem? Benn fájtak a futások, míg néztem, mint rohan

a folyó, az áldott. Isten bennem, körülöttem és mindenben,
elmém darabokban, lelkem szennyese szárad az estben:
kiteregetve számtalan elestem, bukásom, s e testben
mégis tiszta szó folyása, Isten mása félreértett szerelemben:

én vagyok. Ott jött mellettem. Az Ő szemében alázat
és borjú-türelem, bennem aszfalt és kőpor fanyar szaga.
A kozmoszig nyúlt a Magyar Tudományos Akadémia
valótlan tömege: bárki betérhet, de csak kevés magyarázhat,

érthet. Egy éve bevitt ide engem Tamás, a hitetlen,
s kérdezte a hölgy: ˝foglalkozása?˝ ˝Költő˝ feleltem én
pislogva, szerényen. ˝úgy?˝ de beírta. Akkor ott, mi ketten
voltunk a nemzet teste. Egy csodás este egy eszme kebelén,

mely úgy kínálta csecseit, mint mézet csöppentő kelyhet
a reá érdemesnek – láttam könyveket, tudóst és eszeveszettet,
kik nem szégyellték, hogy örömük, könnyük elered,
de hitük maszkírozva lettek kosztosai eretnekeknek.


III.


A Duna bíbor locsogása bal felől, s jobbomon reá a balzsam
az Ő jelenléte most. ˝Olyan vagy, mint az első, épp olyan.˝
Igen, emlékszem. Sáralakban, szinte még folyékonyan
lelkében tartott, s én habzsoltam leheletét, míg belehaltam:

így születtem. Igen, emlékszem, milyen közel volt hozzám,
s én a szívében játszottam életet szűzen, jóllakottan,
de a szememben… nem volt még szó, mivel elátkoznám
az ember-magányt. Azóta kínná, nyűggé sokasodtam,

s már azzal a régi, édes illattal orromban vágyom vissza
folyton. ˝Teremts újra!˝ Valóban. Talán új teremtésre,
kozmikus temetésre, sártengerre, mely agyagom beissza,
lenne szükség. Vagy mégse. Az utókor hinné, hogy megérte?

Népek sétáltak szembe a korzón, ajkuk csillagos lobogók,
lelkük kárpitján alkotmányok át- és átírt öröke zizzen,
s míg a bábáskodó pesti éjszakában kevély lánggal ropogók
ők, tüzük salakja, korma, üszke porlad értük messze innen.

A vagyon gyermekei, a hatalom unokái: ez ősik tévedése,
ál-tudása: pénzt csinálni. De a pénz is, csak mint a színek,
nincsenek, csak kinek-kinek: emez a fénynek szenvedése,
amaz az ember átka, vére, szórva dísze mindenkinek.


Hát így, fogaim közt sorsom, mint megfáradt kanócon
csüngök létemen, hát így ballagtunk át, én és az Isten
a Margit-híd feltúrt gerincén. Állványok és sodrony
tompa álmán lóg az éj, lenn a Dunának szava sincsen

urai talpai alatt. Mossa a város szennyesét, a jó vénség.
Néha ő is ágyat bont reménynek, egyetlen kincsnek,
kit odalök balsors, szegénység – vagy csak az éhség,
mely csillapíthatatlan és torz vallomása szerelmeinknek.

Mintha fel-felhabzanának e gyémántok olykor, s ha látod
szemeit, átéled tenhalálod, de csak ennyi: tovább kell menni,
mert a túlparton keresni kell tovább, találni célt, álmot,
melyet az apró állomások közt a többi közé lehet tenni.

A Hatos jön, pislog, vacogva, lépésben döfi sárga orra
a lámpafényt. Bendőjében ismerősök bújnak idegen
arcokba, szemeik tátva néznek a belső sárhalomba:
filmjeik úsznak elfolyt vagy még fel sem dagadt vizeken.


IV.

Pötty-pötty. Sírnak a csillagok. Sötét bársony bakon
zsarátnok szemekkel a kocsis, ide csöng le ostora,
égő tekintélye. Ablakon, ajtón zörget, ólom-habon
cuppan testvére testébe a visszatért édes mostoha

csöppje időnek-árnak. Egymást lökdösődő árnyak
vigadnak, dőlnek a fáknak, beton skatulyák színének,
fordítottjának: így kötöget a jókedv s később a bánat
új ruhát környezetének, friss szagot ember szerelmének.

Mennyi az idő? A vége felé járunk, tudjuk mind e tételt.
Ki így, ki úgy próbál nem nézni az órájára, vagy
új időszámításba fojt másikat. Fogatlan rágd az ételt,
s részegséged habzó hevéből üvöltsd, milyen gyáva vagy,

Ember – de az igazság tőled így sem részegül, meg nem
billen: a múltunk beleinkben már zagyva és erjed
mocskosul. Alattomos szoknyában, szajha küllemben
virraszt hasadon, ki álmod volt, s vele kell ébredned.

Szűköl komisz másnap. Lenne bár rend és hit körül,
de csak matt tócsákba csap az öngyilkos fénynyaláb.
Szembogarad kimászik éjbe, lámpafénybe, s míg örül
a gyertya füstje, fojtja aranyát ezüstbe: a viasz diadalát.