Én, az Ember

Én, az Ember.
Ezzel eleget mondtam?
Vásznon őrződöm és tömör betonban,
hidak karcsú ívét és tornyok
rajzát húzom az égre,
s ha kérdezik, mi végre?
Talán mindent a földre rontok.

Válasz ez is létem panaszára:
Isten magamra hagyott,
hát magam legaljasabb társa vagyok,
s ezt örökítem a holnaputánra.

Én, az Ember.
Dőlt homlokom mögött
ott guggol pattanó inakkal,
akit a Mindenható megkötözött,
de ingere véremmel együtt nyargal,
mint a musztáng - mint a prédára
omló vad, ha csap csupasz, lüktető vénára.

Én, az Ember.
Mindig mély, friss kútból
meríthetek üde, új eszméket,
s ha rozsdál, feszítek újból
hálót - jaj, magam font kerítések!
Én, csak én lépek át először rajta,
hogy tömegnyi kőnek legyek bálványa, atyja…

Én, az Ember.
Büszke dolgos két munkáskezemre,
mely még csecsemőt ringat, de már temetne -
nem ifjat már, testvért, dehogy! Csak kort, hitet,
s eleven reményt, ha már nem hízik senkinek.

Én, az ember.
Kimondani is szörnyű hatalmam,
s borzalom tudni, hogy még lesz nagyobb.
Állatok között, mivel tudós maradtam,
már nem elég a konc: éhes, még éhesebb vagyok!

ajánlás:

Hagyd pihenni békén a halottat.
Majd hegedű borzol föléje hantot.
De a költő kezéből ki ne lopd a tollat,
szívéből a dalt, a csókot, a bűvös lantot!
Menj, siess! Rohanj! - építni vagy törni mész,
Fuss! Szaladj! A világ ma is ölelni, ölni kész!