Magadból adj...

Magadból adhatsz a legbecsesebbet, hallom idők zümmögését. Hát mi vagyok én, almafa? Akkor tán minden fejsze s fűrész engem kóstoljon meg, bánom is én, de ember lelke ugyan minek forogjon körülöttem, hacsak nem pondrókat csipegetni...
Nosza, vessünk leltárt hát, s lássuk meg, hogyan legyen.
Egészséges vagyok, mint a makk. Hát ezt a szép gyümölcsömet ugyan hogyan osszam széjjel? Ezt bizony úgy rendezte az Isten, hogy ki-ki lelkéhez tapasztott egy-egy testből való zárt teret, formára, alakra is hasonlót jórészt, de igen eliszaposodik idővel ez az agyagbéklyó minden teremtmény körül. Legborzalmasabb az emberi tudatnak a gyermeki torzó - mind test, mind szellem rokkanása a kicsiny ártatlanok közt felfoghatatlannak tetszik és értelmetlennek. S míg üvölt belül a fölnőtt s kínoszlopra vonna minden céltalanságot, tán elég lenne aznapra egy mosoly is a lábai elé.
Egészségem nem adhatom senkinek, legalább is úgy nem, mint egy kabátot télvíz idején a szükséget szenvedőnek.
Mi bennem a legbecsesebb?
Aztán rádöbbenek, megértem hirtelen: az Te vagy.
Te vagy bennem az egyetlen érték, Te vagy a kincs, ami,ha szép vagyok, megszépít, ha jónak tetszem, jóvá tett.

Nem létezik az, akihez e levelet írom, de van.

Téged adlak vissza a világnak, a földlakóknak, mikor ragyogom, mikor boldogságot hullámzok magam körül és fényt lehelek szavaimban. Ők befogadnak, de már engem fogadnak be, s leszek bennük csillogás és élet, gyöngyé érlelődöm ott s majdan kinyit egy szerelem.
Adomány, ha érteni képesek vagyunk, ajándék, ha érezni tudunk.
Magadból adj... tudom, nekem Téged kell odaadnom. Elmesélnem a léted rezdüléseit bennem, melyek kitágítják a sár börtönét s belülről formálnak embert az emberből. Le kell tudnom festeni az éjszaka fényeit és a napfénnyel játszó árnyékokat, bolygóvá kell gyúrnom a világmindenséget s fölé teríteni a földet messze lejtő határtalannak...
... most kicsit lehunyom még szemeim és nézlek... majd holnap írok még... majd holnap...