Napszentület szonett

Incselkedő illattal, mint egykor
anyám kezéből a kenyér bele,
cirógatott ajkaimon végig
egy június pitymalló lehelete,
és felcsókolta álmomat az égig.

Pilláim mögött még mézes,
omlós képek pörögtek,
s én, mint gyertya lángja
kiszakadtam űrmély éjszakába
meztelennek, attilának, üstökösnek.

Nem látott meg senki. Nem látták
kutyaszemű őrzők, hogyan szököm.
Nem vigyázták pályám angyalok,
a csillagok azt hitték, új Nap vagyok,
s jólesett a semmiből sugárzó közöny.

Teljes hitemmel tudtam:
míg átfutok naprendszereket,
elfogyok, s végül egyetlen rend leszek,
de a test gúzsából szabadultan
örökre átérzek minden lényeget.

Mondom: elfogadtam,
hogy sorsom egy, s az is hiába:
felolvadtam a nagy, bölcs szimfóniába,
de itt más hang nem zenélhet helyettem,
mert én egyszeri vagyok
és megismételhetetlen.