Egyedül, mint mindig

Kissé nehezebb a szívem, mint máskor…
Talán távoli fenyők otthon-illatától,
Kiket sohasem láttam, mégis így köszönnek…
Jönnek súlyos illatukkal…hazafelé jönnek.

Otthonról…haza…szörnyű magyar átok,
Hogy gyermekek közé omlanak határok,
Mint szakadékok, zuhannak szívekbe-lelkekbe,
Mintha mindez az omlás természetes lenne.

Egyedül, mint mindig, ott lel a Duna-parton,
Víz szirmára száll, tükrözi az arcom.
Illat-arcom szép, fenyő-éle csillan,
S lám, habok közt úszik mindenem, amim van.