Borharmat Madárnak

Megbomlik az ég selyme s körém tekeredik lágyan,
ezüst, kék és bíbor olvad zsongó diszharmóniában,
ahogy szemhéjamra ül a csönd, a vágyott béke,
mintha én, az Ember lennék e Föld áldott ékessége.

Ráncaimra harmat csókol zamatos, új vágyat:
"hagyd el, Öreg, a gyászos szót, a koszorús fákat,
a keresztekké forró acélos, rideg, önkínzó bokrokat:
poharadba töltöm hegyek mosolyát, mint jó borodat!"

Kicsit ülünk még a lócán, én és a bánat fattya Szerelem,
kit örökbe fogadtam: ő húsom rágja, én szirmát tépkedem.
Nézünk valahová, valamerre, hol nincs már régen semmi,
előttünk bor, lábainknál hajnal - így szoktunk egyedül lenni.