Egyszer nagyon szomorú voltam

Egyszer nagyon szomorú voltam,
olyan egyedül volt szívem -
fáradtan feküdtem ágyamon;
vártam, hogy valaki jöjjön,
de nem jött senki sem,
akinek elmondjam bánatom.

Elindultam hát lassan,
át a városon,
sápadt lámpafény kísért;

lehajtott fejjel léptem
az üres sávokon,
s magam sem tudom, miért,

mért sírtam úgy, mint egy kisgyerek,
mért fáztam - nem volt hideg,
mért hittem úgy, hogy csak álmodom?
Mért hullt úgy a könnyem,
hiszen nem bántott senki sem…
mért hittem úgy, hogy csak álmodom az életem?…

Még gyakran, ha csönd fon át,
s a magány karjai,
felöltözöm, elindulok -

lépteim halk neszétől
még mindig hallani:
lelkemben égő himnuszok,

balladák, ódák ropognak
vörös szárnyakon -
dallamok fellege kísért…

és könnyebb lesz szívem,
ha megírom dalom,
de addig nem értem miért,

mért sírok úgy, mint egy kisgyerek,
mért fázom, ha nincs hideg,
mért érzem úgy, hogy csak álmodom?
Mért hull úgy a könnyem,
ha nem bántott senki sem,
mért érzem úgy, hogy csak álmodom az életem?