Tükrök

Hat rám. Hirtelen azon kapom magam, hogy másként viselkedem:
szinte színészkednek a mozdulataim. Kifelé bámulnék a szürkületbe,
de a lány irányába érzékelek mozgást és meleget, illatot.
Felé tágulnak ki a látószögek, színesednek a perifériák,
így vonz egyre, még csak egy csobbanásra a tekintete.
Milyen színű a szeme?És futnak előttem az állomások, a házak… jó ég, mióta
nézhetek ilyen merőn egy pontot?… mégis minden érzékszervem
és idegeim pattanásra készen a szemem sarkában guggolnak.
Majd csak közömbösen, majd úgy fordítom át a fejem
a túlsó panoráma felé, mint a többi utas, kik estéjükbe futnak
egy fáradt nap után… s ha nem zavarom, egy pillanatra
megpihennek majd szemeim az arcán, a szemöldökén.
Vágyom a látványát.
Boldog vagyok, hogy ide ült szemközt,
boldog és félek, kétségbeejtő lenne tolakodónak tűnni.
Istenem! Hiszen engem néz… tényleg engem néz?
Jaj, milyen színűek a szemei?
Egy fejfordítás, de a tekintetem átbukdácsol
a lányosan szép hajfürtök felett, csak árnyak pókhálóit tépve,
majd vissza: ugyanaz a kínosan szabott mozdulat…
s lelkem barna tükre az üvegen túl szaladó
sínpárra tapad újra, félve, zihálva, remegve.
Gyáva!
Hirtelen megpillantom magam az üvegen, szemeim egy-egy
balkon, hálóinges bérház s hátrébb a lány arca bomlik virágba.
Milyen szép!
A fáradtság úgy ereszkedik szarkalábaimra, mint lányos szülők
súlyos pillantása az óramutatóra az első randevú alatt.
Munkásruhám vászna megkarmol a csuklómon, nyakamon,
és az ablak taván, mint rózsa szirmai, nyílik a lány arcán a fiatalság.
Felé fordulok, az arcába nézek. Túl merészen, túl öregen, de
boldog vagyok a szerzett pillanatért.
Ölében táska, gyöngéd, hosszú ujjai az MP3 derekát ölelik.
Felpillant, a tekintete hideg, távolságtartó, egy álmodásnyi szép közöny.
Zöld.
Zöld a szeme. Zöld, mint bennem az alvó hű Szerelem.
Még hazáig az égbe szúró házfalakon tévelyeg a tekintetem,
gondolataimban csöndes borzongás a béke,
együtt kattog a távoli vonatkerekekben.
Nem tudja a lány, hogy Ő csak vonatra szállt,
de mire hazaér, már vers lett Belőle…