Önző ujjaink

Amikor magamhoz nyúlok,
csak menekülök a magányba,
mert olyan üres az élvezet,
mint cellák suttogó szája, homálya.

Rab itt a vágyam is.
Mint kongó utcasarkok,
lépteket vernek vissza:
s mint idegen, riadt arcok

keringnek körülöttem tiszta
nyarak vallomásai és tavaszok
elégetett virágszirmai.

Sosem volt enyém a tegnap,
és nem lesz enyém a holnapi,
ölelésbe zuhanó íze sem az ölnek.

Ölelni kéne megtanulni,
s hagyni, ha visszaölelnek.