Kései köszönet

Mennyi halottad van már!
Lelkedben vörösen sötétlő naptár:
a hűek elmentek, te itt maradtál.

Hogy vállalod sorsod, már kevés:
életed állandó semmittevés,
két nász között sok-sok temetés.

Vendég vagy, de ez nem vigasztal:
kincsektől roskadó gyászos asztal
mellett egy üres szék marasztal.

Megváltanád, ki int, s felállni készül,
de néked más idő jutott osztályrészül -
ám a távozók alakja mind-mind beléd szépül,

hogy te légy, ki elmondja rólunk,
hogy voltunk… és volt nem kevés dolgunk
itt: emberré kellett egymást gyúrnunk.

Köszönd hát meg az árnyaknak végre,
hogy mielőtt elfordultak titkos sötétségre,
rád hagyták fényüket, itt hagytak égve;

hogy légy, ha tudsz, mi ők együtt voltak:
színei daloknak, ízei a szóknak,
mert ezt hagyod te is ránk, talán már holnap.